A Hibaizmus története és módszereinek elve 2005-2014

Szubjektív leírás


A hibaizmus gondolata 2005 körül fogant meg, egészen konkrétan egy laborálás során. Egy egyébként is defókuszált, az életlenség látványával kísérletező képkocka nem megfelelő (kevés) levilágítási idővel lett előhívva. Ezután, mint rossz papírkép, a vizestálcába került, kidobásra. Később az ázó szemét fölött kevertem ki a vegyszerek közömbösítésére használt új hipermangán-oldatot, melynek kristályai véletlenül a tálcába estek, és az előbb kidobott képen szétgurulva befogták azt - így idézve elő érdekes foltokat. Mikor megláttam az így keletkező új képi világot, minden mást eldobtam, és ez a véletlenek halmazából születő új struktúra kezdett érdekelni.

A történetnek valamennyire fontos része lehet az, hogy semmilyen átfogó vagy következetes, elméleti vagy gyakorlati fotográfia-oktatásban nem volt részem. A kecskeméti tanítóképző főiskolán kezdtem el kedvtelésből analóg technikával fényképezni. Elhivatottságom láttán a matematikatanár letétbe helyezte nálam a porosodó fotólabor kulcsát, ahol szabad kezet kaphattam. Abban az évben nyert felvételt a főiskolára Laczkó Péter, akivel csoporttársak lettünk. Ő már akkor a saját maga által épített fényképezőgépeket tökéletesítette. Megkértem, hogy mutassa meg nekem, hogyan kell laborálni. Egyszer elmondta és megmutatta, amiért nagyon hálás vagyok neki azóta is. Az, hogy a tanácsait nem tudtam maradéktalanul követni, betartani, csak a hibaizmus fejlődését segíthette. Vizuális szakon végezve rengeteget tanultam a képek világánakmegértéséről, és gyakorolhattam a kifejezésmódok, szimbolikák nyelvét. A fotóhoz is inkább grafikai irányból próbáltam közelíteni. A határok tehát mindig nyitottak voltak számomra. Ezzel egy időben viszont szakiskola helyett internetes fotós fórumokat látogattam. Ott találkoztamazzal a jelenséggel, hogy mennyire érzéketlenül követik az alkalmazott fotográfia merevnek megismert szabályait a nyitott gondolkodásra képtelen amatőrök. Ez a kettősség szülte azt a bennem lázadó feszültséget, amely aztán a hibaizmusban fakadhatott ki.

Eleinte csak viccelődve használtuk a hibaizmus kifejezést, ám az idők során valahogy mégis életre kelt, hiszen viszonylag könnyen érthető szisztémáról van szó, amelynek alapelve szerintem az átlagember részéről is szívesen befogadható, szerethető. E századi divatos életfelfogásunkba is prímán átültethető: Szeresd és fogadd el magad a hibáiddal együtt. A fő tétel itt is a hiba elfogadása, ám ez egy nagyon könnyen félreérthető dolog, melyetaz amatőrök előszeretettel vetítenek rosszul sikerült tömegképeik mentségére.

Történetünkben kiemelném Biró Roli szerepét, aki nagyon sokra tartotta ezt az általam kitalált nevet, és könnyen interpretálhatónak vélte:eseménytelenül lappangó éveken keresztül bátorított, hogy vegyem komolyan a hibaizmus kifejezést és használjam adekvátan. Vele kezdtük el hibafába állítani a fényképezés során előforduló hibalehetőségeket a legreálisabb verziótól az egészen szürreális végletekig. Ehhez járult hozzá az én saját hajlásom afelé, hogy együtt dolgozhassak más emberekkel, hogy egymás benyomásait és a világról való leképezéseit együttfejezhessük ki. Egész életemben, minden általam kipróbált médium használatakor szerettem volna feloldódni a közös munkában, hittem a közös kifejezés erejében, és vágytam arra, hogy valamiben megvalósulhasson. Azóta egyébként a hibaizmusban több olyan projektet is futtattunk, futtatunk, amelyben ez a közös megnyilvánulás érhető tetten.

Először az általunk elérhető amatőr fotós berkekben, baráti körökben kezdtük terjeszteni az elv lényegét, és viszonylag sokan csatlakoztak hozzánk. A kialakulóban lévő „izmus” vitákat szült, úgy fejlődött, duzzadt és apadt, mint valami táptalajra lelő organikus szerv. Értekezések, eszmefuttatások, többször, több kéz által javítgatott dokumentumok vesztek el a cserélődő blog-honlapok, emailek, hozzászólások, fórumok káoszában. Lassan, de biztosan gyűlt és tisztult a fogalom lényege. A fent említett félreérthetőség miatt mégis többen rosszul adaptálták az elvet, s ez ahhoz vezetett, hogy végül szétrobbantsam az addig majdnem húsz főre dagadt csapatot, s azokat, akik érdemben nem tettek hozzá a folyamathoz, elküldjem. Ez egy nagyon nehéz döntés volt, hiszen a barátaimról volt szó. Sokan megértették, páran megkönnyebbültek, többen megsértődtek. És a csoportban csak az a kevés embermaradt, aki maradéktalanul megértette a mechanizmust, és az abban való gondolkodásra, annak továbbvitelére alkalmas volt.

Ennek a kezdeti szériának is nagy jelentősége volt, hiszen ha nem lettek volna olyan tagok, akik rosszul fogják meg a hibaizmus lényegét, akkor nem épülhettünk volna tovább nélkülük, hanem belterjes, fejlődésképtelen, ellentmondásos és feledhető maradt volna az egész. Emlékeim szerint a kezdeti csoportban már benne volt Biró Roland, Pap Árpi, Simon Klára, Vedres Ági, Obermayer Kornél, Rujder Kriszta, Kovács Dénes, Borsay Márti, Altnőder Emese, Medvegy Barbara, Acsai Miklós.

Ezután költöztünk először új webhelyre, ahol már jóval letisztultabb környezetben folytatódott a fejlődés. Ekkortájt hívtuk magunk közé Martinkó Márkot és Vachter Jánost. Floszmann Attilát és Szentpéteri Szandrát. Az első „hivatalosan” kiírt tagfelvétel során került közénk Zselinsky Miroslav és Sprenc Balázs. Legutóbbi tagfelvételünkön Eperjesi Ágival és Rácmolnár Milánnal bővültünk. 2012 óta honlapunkon próbáljuk rendszerezni és tovább gördíteni a tevékenységeinket.A 2009 óta működő hibaista klub blogján egyébként olyan barátaink is publikálhatnak, akik nem a csoport tagjai, de vonzalmat éreznek a hibaizmushoz.

Nagy előrelépés volt, amikor Glázer Attila Budapesten, a Bartók Béla út 37 szám alatt megalapította a Három Hét Galériát, melynek „szerződött” alkotói lettünk. Általa lehetőségünk nyílt rendszeres, tematikus kiállítások rendezésére: érdekes megnyitóknak, egyéni és csoportos bemutatkozásoknak engedett teret a hely. A kereskedelmi galéria azonban néhány év alatt sajnos teljesen csődbe ment, új gazdája pedig nem folytatta az együttműködést velünk.

A hibaizmus lényege tehát a hiba elfogadása. Alapvetően olyan attitűdöt feltételez, amelyben az alkotó határozott szándék szerint készíti a saját stílusának, kifejezésmódjának megfelelő képeket. Ehhez azonban a hibaizmusban egy szándéktalan történés társul: ezt nevezzük - a szándék szempontja szerint - hibának. Ha az alkotó makacs, akkor azonnal megválik a hibás terméktől. Ám ha képes kiszállni, felül emelkedni saját eredeti célján, észreveheti, hogy egy-egy ilyen fordulat nem elvesz, hanem alkalom adtán hozzátesz aképi és esztétikai eredményhez. Ha nyitott szemmel, mondhatni objektíven figyeli saját működését, véletlen-képei hozzátesznek munkássága mondanivalójához is.

Javarészt filozófiai kérdés ez, mert vannak alkotók, akik nem hisznek a véletlenekben, illetve a véletlenek történését is a saját működési folyamatuk részeként értelmezik. Ez kizárólag felfogás kérdése, ennek alapján születő ítéletet nem alkothatunk senkiről sem. Az én olvasatomban a véletlen inkább olyan eseménynek tekinthető, amely kívülről jön. Általam befolyásolhatatlan, mert tudatos részem tiltakozik a fordulat ellen. Az egy másik lépés, hogy a fordulatot be tudom fogadni, üzenetbe ültetni és ajándékként megélni. Tudatom tehát barátságot köt a tudattalanommal. Nevezhetjük ezt fatális hibaizmusnak.

Merészebbek ezt a tudattalannak vagy véletlennek nevezett történést másként is értelmezhetik. Általam nagyra becsült felfogása Kardos Sándornak van, akivel volt szerencsém találkozni és önálló hibaista kiállításomat nagy szeretettel nyitotta meg. A Hórusz Archívum megalkotója hagyatéki, kidobott, hibás privátképeket gyűjtött össze úgy, hogy egy határozott vonalra fűzte fel a fotográfiákat. Ezt a vonalat úgy fogalmazta meg: „Isten ujja beleért a képekbe”.

A hibaizmus alapfeltevése tehát ezzel a vezérfonallal indult el a maga útján. A hibalehetőségek vizsgálata során azonban felmerült egy másik, nem véletlenszerű, vagy nem sorsszerű, hanem erőteljesen irányított hibatípus is. Ez akkor jelenik meg, mikor nagy mennyiségű hibafaktort állítunk fel az alkotás folyamán. Direkt használunk rossz nyersanyagot, direkt vesszük kézbe a fényt rosszul magába engedő masinát. Ide tartozik az is, amikor direkt nyúlunk bele a bitek átírási folyamataiba, vagy a digitális feldolgozás során zavaró tényezőket állítunk az eredmény útjába. Ilyenkor sem tudjuk tökéletesen kiszámítani a hiba lecsapódási lehetőségeit, ilyenkor is meglepődünk a végeredményen. Mondhatnánk, hogy játszunk a tűzzel. Nevezhetjük ezt direkt hibaizmusnak.

Azt, hogy az elkészült alkotás esztétikai értékkel bír-e, vagy hogy a hibaizmus mely részeit tekintjük „elfogadottnak”, először egy hibafán keresztül próbáltuk kiszámíthatóvá tenni, automatizálni. A hibafa olyan szövevényes és szertelenül bonyolult lett, hogy később ennek létjogosultságát nagyrészt elvetettük, vagy inkább leegyszerűsítettük. A konkrét esetek során megesett, hogy a hibaizmusnak egyszerre több válfaja is ráillett egy képre, vagy volt olyan, hogy egyik sem.

 Az itt kialakuló esztétikát nem lehet ugyanis közönséges táblázatokba rendezni, szükség van egy személyes esztétikai hozzáállás eszközölésére, azaz arra, hogy egy személy kezében összpontosuljon a kiválasztás. Nosztalgiából azonban mégis publikáljuk a régi hibafa leírását.

 



A véletlenek használata tetten érhető más vizuális művészeti ágakban, de a zenében is. Érdekes, hogy a mi hibaizmusunk párhuzamosan fejlődött a nemzetközi viszonylatban is nagy létjogosultságnak, sőt divatnak örvendő lomo-val és glitch-csel. A hibák és véletlenek használata egyébként analóg szempontból szinte tökéletesen ki lett merítve a magyar fotográfia avantgárd korszakában. Ebből a szempontból be kell látnunk, hogy sajnálatos módon nem sok újdonsággal szolgáltuk a fotográfia fejlődését, ám ebből is van kiút: folyamatos és szorgalmas kísérletekkel vizsgálódunk a fotográfia határmezsgyéjének területén. Roncsoljuk, átszakítjuk, megzavarjuk, felcseréljük a hordozót, a médiumot, a technikát, a kommunikációt, a folyamatot, az alkotót, a közösséget, a jelentést.

A. Fehér Vera
Kecskemét, 2014. december 10.

HibaistaKiállítások

2010 Budapest, Három Hét Galéria: Hibaista csoport – A Hibaizmus. (megnyitja: Jokesz Antal)
2011 Genova és Calice, Olaszország,Studio Galeria 44: Hibaizmus –Errorismo.
2011 Budapest, Három Hét Galéria: Altnőder Emese – Emese Álma. (megnyitja: Glázer Attila)
2012 Budapest, Három Hét Galéria: Hibaista csoport – A Semmi. (megnyitja: Bus István)
2012 Budapest, Három Hét Galéria: Vachter János – A Vég. (megnyitja: Bus István)
2012 Budapest, Három Hét Galéria: A. Fehér Vera -Mea Culpa. (megnyitja: Kardos Sándor)
2013 Székesfehérvár, Jam-Bory-Vár: Kortárs Művészeti Fesztivál: A Hibaizmus.(megnyitja: Fehér Vera)
2014 Dunaújváros, Kortárs Művészeti Intézet: Hibaista csoport: Makulafília. (kurátor: Fehérvári Tamás) (megnyitja: Kincses Károly)
2014 Budapest, Latarka Galéria, Lengyel Intézet: Minden van. (kurátor: Koppányi Péter, megnyitja: Pallag Zoltán, költő) (a Hibaista Csoport tagjai meghívást kaptak a bemutatkozásra)
2014 Bukarest, Románia, Magyar Nagykövetség: A Hibaizmus. 
2016 Budapest, Müszi, Mentés másként. 

Jelenlegi taglista:

A. Fehér Vera
Acsai Miklós
Altnőder Emese
Biró Roland
Borsay Márti
Eperjesi Ági
Kovács Dóra Mirtill
Martinkó Márk
MiroslavZselinsky
Rácmolnár Milán
Sprenc Balázs
Szentpéteri Szandra
Vachter János

Joomla templates by a4joomla